Van olyan, hogy gyerekes vállalkozói  magány? Vagy csak vállalkozói magány? Ismerős neked is? Érezted már valaha?

Karlócai Regina írását olvashatjátok.

“Miért nem mondta nekem senki, hogy ez ilyen?” – jutott eszembe napjában százszor, miután első lánykámmal hazakerültünk a kórházból. Pedig minden rendben volt: nyugis terhesség, problémátlan szülés, mindenki jól van.

Csak éppen ott egy csecsemő, mondhatni “átlagos” újszülött, aki eszik, meg alszik, meg sír, nem mondja meg, mi baja, viszont fogalma sincs, mikor van éjszaka és nappal, és, hogy melyik mire való. És ott van két felnőtt, aki próbálja megtalálni magát egy olyan helyzetben, amihez hasonlóban sem volt még soha életében. A kialvatlansággal, fájó mellekkel, gátsebbel és hullámvasút-szerű hormonmozgással való küzdelem mellett valahogy azt is fel kéne dolgozni, hogy bizony hárman lettünk, és ez már marad.

Hiába voltam felkészült egy csomó praktikus szempontból, arcul csapott a felismerés, hogy bár a szülés maga valóban nem egy sétagalopp, és tényleg van értelme készülni rá, a lényeg – legalábbis a nehézségek tekintetében – utána következik. Nagyon hamar rájöttem, miért használták vallatásra az alvásmegvonást, én három hét után bármit aláírtam volna ötórányi egybefüggő alvásért az biztos. Pedig volt segítségem, nem is kevés.

A gyermekágy alatt végig házhoz jött az ebéd, férj kimaxolta az apaszabit, otthonról melózást, félnapos munkanapokat, meg amit lehetett, de idővel mégis be kellett állnia mindennek a “régi kerékvágásba”. Haha, mintha létezne olyan.

Elkezdődött a babával bandázás, megtanultam babakocsival közlekedni, nem otthon hagyni a két szett váltóruhát, feltérképeztem a környék zötyögős útjait, ahol a ded hamarabb álomba ringott, és néhány hónap elmúltával a budapesti plázák pelenkázóhelyiségeinek törzsvendége lettem. Aztán eljött az első tél.

Sosem voltam sötétségkedvelő, de ezúttal drámai fordulat volt szembesülni azzal, hogy a napom lényegében délután 4-ig tart. Mi a csudát lehet kezdeni egy kétéven aluli gyerekkel egy lakásban három-négy órán keresztül?

Már a második lányomat vártam, pörgettük a mindennapokat – séta,bolt,játszótér – , amikor egyszer csak megzuhantam. Lelkileg. Pedig épp nyár volt, ragyogott körülöttünk minden, én mégis azt éreztem, hogy itt a vége.

Hogy ez nem az, ahogy én élni szeretnék. Hogy hol vagyok én magam ebben a történetben, hol vannak a terveim, az álmaim, a képességeim. Képtelenségnek éreztem, hogy még évekre a sarokba állítsam mindezeket, pedig a környezet, ahonnan jövök, erősen ezt sugallta.

Lassan már az is nehezemre esett, hogy egyáltalán elképzeljem, hogyan lehetne jobb ez az egész, csak nagy, fekete homályt láttam, ha a jövőmre gondoltam. Ez volt az a pont, ahol úgy döntöttem, ideje szakember segítségét kérni.

Jó döntés volt. Már az első beszélgetésünk után tisztábban láttam a saját elakadásaimat, és friss energiák szabadultak föl bennem, amik a változás felé vittek. Ezek voltak az első lépések egy olyan úton, ahol megtanultam magam mögött hagyni azokat a működéseket, mintákat, amik már nem szolgálnak engem, kiállni magamért, merni felvállalni a saját igényeimet és nemcsak mondani, de élni is azt, hogy a gyerekem is akkor lesz jól, ha én jól vagyok.

Ahogy a fentiek megerősödtek bennem, szinte magától megjelentek azok a területek is az életemben, amiket addig hiányoltam: az írás és az emberekhez való kapcsolódás, két fő energia- és örömforrásom. Újságíróként megélhetem az egyedül alkotás háborítatlan nyugalmát, coachként pedig azt a segítő erőt, ami a másik emberhez való kapcsolódásban, odafordulásban szabadul föl.

Összeszedtem néhány pontban, hogy mi az, ami nekem segített megvívni a harcaimat és kievickélni a mocsárból:

1. Segítséget elfogadni

Korábban ez nem okozott gondot nekem, és időbe telt, mire rájöttem, mi változott. Egy erős, tevékeny és szabad élethelyzetben nyilvánvaló a segítségkérés és -adás dinamikája, egyszer adok, egyszer kapok. De egy kiszolgáltatott helyzetben, ahol úgy szorulok segítségre, hogy tudom, hogy nem fogom tudni viszonozni, nehéz elfogadni ezt az egyenlőtlenséget.

2. Segítséget kérni

Ha már a szabadon felajánlott segítséget is nehéz elfogadni, akkor kérni aztán tényleg szinte lehetetlennek tűnik. Ezen az a felismerés segített túljutni, hogy ami nekem nehézség vagy munka, az simán lehet, hogy másnak öröm vagy haszon. Én nem szeretek főzni és napi mumusom kitalálni, hogy mi kerüljön az asztalra, míg van, akit ez feltölt. Nekem életmentő lehet adott esetben két óra egyedüllét, az egyetemista gyerekvigyázónak pedig számottevő bevétel a havi büdzséjében.

3. Bartel, bartel, bartel

A különbözőségünkből az is következik, hogy igenis lehet segítséget viszonozni, ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy ezt ugyanabban a formában tegyük meg, ahogy kaptuk. A kétévessel otthon lévő barátnőmnek semmi extra terhet nem jelent, ha pár órára beadom hozzá a lányomat (sőt), viszont, mivel nincs autójuk, óriási segítség számára, ha elintézem helyette a nagybevásárlást, ami meg nekem nem nagy ügy.

4. Gyerekvigyázó

Én úgy nőttem föl, hogy mindig volt körülöttünk egy-két gyerekvigyázó, aki – mivel külföldön éltünk – velünk is lakott. Így elvi kifogásom sosem volt ez ellen, csak a gyakorlat nem volt könnyű: megtalálni azt, akiben tényleg bízom, és akit nem “kisebbik rossz”-nak tartok a gyereke(i)m számára. Mostanra már tisztán látom, hogy egy gyerek alapvetően épül abból, ha különböző stílusú, személyiségű, arcú felnőttekkel találkozik, és azt is tudom, melyek azok a helyzetek, ahol a gyerekemnek tényleg rám van szüksége.

5. Támogató közeg

Friss anyaként sokkolt, amikor szembesültem a különböző hozzáállások és “iskolák” garmadával. Szoptatás, hordozás, intézménybe adás stb. Ezer és ezer megosztó téma, és hihetetlen ítélkezés. Ebbe mondjuk sosem voltam hajlandó beállni, de így is sok energiát vittek ezek a közegek. Aztán szép lassan elkezdtem magam olyan közösségekkel körülvenni, ami energiát, örömöt, elégedettséget ad. Ilyen nekem a Mompreneurs, a Gyerünk Anyukám!, vagy az Anyacsavar is.

6. Önismereti munka

Szerintem nem lehet megúszni szülőség mellett, és én személy szerint nagyon hálás vagyok ezért. Emlékszem, álltam az elsőszülött gyermekem ágyánál, és elfogott az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy az anyám vagyok, miközben én vagyok az a kicsi baba is. És azt hiszem, mindkettőben van igazság, miközben persze én én vagyok. Nagy titok ez, nem mindig fájdalommentes, de rengeteget épültem ebben a munkában.

7. Tanulás és jövőtervezés

Mindig is hosszú listám volt azokról a képzésekről vagy témákról, amikkel még foglalkozni szeretnék életem során. Felszabadító érzés volt elkezdeni ezt a saját ütemű tanulást és megtapasztalni, ahogy a jövőm is kristályosodni kezd és szép lassan jelenné válik. A másfél éves coach képzés elején még nem tudtam, merre fog ez vinni engem, a vége felé viszont szépen kisimult, és, amikor azt hittem, ez lesz a fő irányom, megtalált az írás is, ami lételemem.

8. Randik

Nekem nagyon fontos volt, hogy a férjemmel kettesben is töltsünk időt, az én jóllétemhez a mai napig hozzátartozik a belőle való töltekezés. Egyikünk számára sem volt kérdés, hogy amint lehet, elszabadulunk randizni. Eleinte ez a fektetés utáni két órát jelentette, amikor a lakásunk tízperces körzetében található vendéglátóhelyeket vettük célba erősen ügyelet-üzemmódban. Nyilván nem ezek voltak életünk beszélgetései, de segítettek kialakítani az új életünk randi-hagyományait. Mára ez heti egy fix randiestét és három-négy havonta egy hétvégét jelent és ennél már csak többet tervezünk :).

9. Csajos hétvégék

Jóval később lett igényem erre a műfajra, de nekem majdnem annyira fontos, mint a randizás. Kisgyerekes élethelyzetben nagyon nehéz a barátságokat ápolni, főleg azokkal, akik nem ebben a helyzetben vannak. Én nagyon szeretek időnként kiszabadulni a családi miliőből és kicsit újra 18 évesnek érezni magamat. Külön élvezem, ha nem nézik ki belőlem, hogy gyerekem van. 🙂