Ha az lehetnél, ami csak szeretnél, mi lenne az? – teszi fel a kérdést Tóth-Donka Marina, a TDM Coaching alapítója, minden hozzá forduló anyukának. Folyamatosan kérdez. Egészen addig, amíg meg nem ismeri a vele szemben ülő, vágyakkal teli, helyzetét mégis talán kilátástalannak érző anyukának a személyes történetét.

Azt vallja: amikor erre a kérdésre keressük a választ, tulajdonképpen saját magunkat keressük. Őszinteséggel pedig csak akkor van esélyünk felelni, ha mindent kizárunk magunk körül, ami zavaró, befolyásoló, korlátozó. Innen nézve, talán nem is tűnik olyan nehéznek. Mégis, amikor már-már fojtogató a zűrzavar körülöttünk, bizony nehéz tisztán és reálisan látni.

Marina 5 éve alapította TDM Coaching tanácsadó vállalkozását. HR szakemberből lett a munka világába visszatérő anyukák segítője, integratív coach. Ő maga is anyaként kezdte érezni, hogy mindaz, aminek korábban meghatározó szerepe volt az életében, már nem teszi boldoggá, messze nem elégíti ki azt a vágyát, amiről szentül hitte, hogy a sajátja, a jövője, talán még a megmentője is.

Számára viszonylag könnyen jött a megoldás, hisz mindig is szerette az emberi kapcsolódásokat – HR-es munkáját ötvözte a coaching eszközrendszerével, így egyértelmű volt, hogy vállalkozását is erre az egymáshoz szorosan kapcsolódó, egymást kiegészítő tevékenységre építi. Viszonylag könnyen szélesítette látókörét, még akkor is, ha hozott mintái ennek szöges ellentétével szembesítették.

Lebontotta saját, talán génjeibe is kódolt korlátait, és váltott. Elég nagy bátorság kellett ehhez, különösen úgy, hogy azelőtt a környezetében soha, senki nem vállalkozott, így saját kezdeti félelmén túl, még közeli hozzátartozóit is győzködni kellett döntése helyességéről.

Mert amit megélünk, azt már soha el nem veheti tőlünk senki.

Ahogy meséli, számára hajdani mentora adta a legnagyobb löketet, aki szerint: „Csak akkor lehetsz jó coach, ha van olyan személyes tapasztalatod, amiből táplálkozhatsz, hitelességed mégis abban mutatkozik meg, ha te is foglalkozol önmagaddal”. Ettől kezdve nem bánta életének egyetlen jó-rossz élményét, de a saját maga kibontakozásába fektetett energiát sem. Megértette, hogy a fejlődés legszebb és legkívánatosabb módja az, ha tapasztalunk.

Ez az a felfogás, ami segít kikecmeregni a mélypontokból, ami miatt tudjuk, hogy ugyanolyan rossz már úgysem lesz.

Anyaszerep – ami változásra ösztökél

A legtöbb nőben megváltozik valami az anyaszerepnek köszönhetően, ami többnyire egyfajta hiányérzetben mutatja meg magát. Kiteljesedésre váró mély impulzusok törnek felszínre. Vágyak, melyek megtestesülhetnek saját vállalkozás indításában, egy új munkakörben, de akár a régi szerep újrakódolásában is, hisz ebben az esetben nem a merre tovább kérdése a megoldandó feladat, sokkal inkább a hogyan kell úgy zsonglőrködni a kapacitásainkkal, hogy abból anyaként, nőként, munkavállalóként is a legtöbbet hozzuk ki.

Szerencsés az, akinek határozott elképzelése van a jövőjét illetően. Tudja, merre induljon, milyen lépéseket kell megtennie ahhoz, hogy végre otthon érezhesse magát. Ott mélyen belül, a lelkében. Másoknak ennél sokkal árnyaltabb a kép. Csak azt érzik, hogy más kell, mint ami eddig volt, de azt nem tudják, hogy mi. Furcsa fintora ez az életnek, mert amíg távoli kép csupán az anyaság, addig viszonylag jól elvan mindenki a maga kis világában. Talán a felelősséggel magyarázható. Hisz anyaként szinte kötelességünk harmóniában lenni önmagunkkal, mert ebből tud töltekezni a környezetünk is. Meg kell tehát találni azt az optimális és szerethető megoldást, ami a magánélet és munka egyensúlyát kínálja.

Mégis mi az, amit igazán szeretek?

Furcsának tűnhet, mégis a többségnek ez okoz gondot. Megtalálni azt az irányt, amit igazán magunkénak érzünk. Marina szerint az első és legfontosabb lépés ebben a helyzetben, hogy végre világosan lássuk magunkat. Hogy képesek legyünk kilépni az anyaszerepből. Sokszor azt is fel kell dolgozni, hogy újra nőnek érezzük magunkat. Meglepő? Pedig nagyon is életszerű.

Ez tehát az origó. Az alapja, a váza a folytatásnak. Mert, amikor átlépjük végre azt a bizonyos küszöböt, az magában hordoz egyfajta esszenciát is. Abban a lépésben a változás lehetősége van. Valami új. Más, mint ami addig volt. Ez pedig valahol félelmetes. Mert mi van, ha nem sikerül? Ha elbukunk? Nem véletlenül hangoztatják oly sokan: itt és most. Nincs máskor lehetőséged. Éppen ezért – mondja Marina, amikor megfogalmazódik bennünk az igény, na, akkor kell nyakon csípni. Csak így lesz esély a megújulásra.

Marina jól ismeri ezt az önismereti folyamatot. Végigjárta ő is a saját útját. Olyannyira jól sikerült neki, hogy ma már ő segít a munkába visszatérő anyáknak megtalálni a saját hangjukat. Személyes tapasztalatai, az emberekkel való kapcsolódások szépsége támogatja őt abban, hogy empátiával, mégis kellő határozottsággal világítson rá nyilvánvaló dolgokra.

Mint mondja, sok nő ott követi el a hibát, hogy nem hagy elég időt magára, magának. Olyan időt, ami csak róla szól. Éppen ezért, személyes konzultációin vagy amikor workshopjait tartja, különös gonddal figyel arra, hogy abban a néhány órában a résztvevők csak magukra koncentráljanak, hogy a figyelmet ne vegye el tőlük semmi. Egy nőnek számtalan lehetősége van sokszínűségének megélésére.

Ezt tükrözik a workshop-ok felépítései is. Hisz nem pusztán önéletrajz készítésére és motivációs levél írására koncentrálnak, természetesen ez a fajta technikai segítség is fontos részét képezi, de ami talán még ennél is fontosabb, annak a megvilágítása, hogyan érezze jól magát egy nő, hogyan lépjen ki a komfortzónájából úgy, hogy abban még jól is érezze magát.

Mind virágok vagyunk. Olyan, ami egyszer csak előbújik a kertünkben. Csodálkozunk, vajon hogy került oda? Talán már elfelejtettük, hogy valaha mi ültettük el magokat, de az is lehet, hogy csak a tavaszi szellő fújta oda azokat. Bárhogy is volt. Ott van. És csodálatos. Ugyan kellett egy kis idő, mire erőre kapott, bátorságot gyűjtött, de végül megmutatta tökéletességét. Az pedig már csak rajtunk áll, hogy mennyi ideig és milyen minőségben gyönyörködhetünk majd benne.

De egy biztos: felelősséggel tartozunk érte, ha már a kertünkben van.

Fotó: Anetta Sillye, A gépem és én

Csiki Ingrid Szerző
Szövegíróként, szerkesztőként és virtuális asszisztensként erősítem a szabadúszók táborát. Igazi háttérember vagyok, és kifejezetten jól érzem magam ebben a szerepben. Tisztelet. Alázat. Őszinteség. Ettől lesz az általam végzett munka szenvedélyes, ettől leszek én is hiteles, és úgy hiszem, mindezek hozzájárulnak ahhoz is, hogy minden megbízásomra úgy tekintek, mintha abban a saját álmom kelne életre. Számomra csak így van értelme.